Fura erről írni, de úgy gondoltam, hogy itt is le kéne zárni végérvényesen a témát.

R-el szakítottunk.

Július 16-án kiderült (elmondta), hogy megcsalt. Megcsalt egy 17 éves kislánnyal, akivel azelőtt dumálgattak. Tudomásom szerint egészen addig friend zone volt a lány, de miután találkoztak kicsit átlépték ezen zóna határait.

Előző bejegyzéseimből kiderül, hogy ez nem az első eset volt. De én, mint akinek teljesen elment az esze (illetve, mint aki még mindig szereti) mondtam azt, hogy próbáljuk meg megoldani. 

30-án szakított velem, hogy ő nem szeret. Bent voltam éppen a városban, ő utánam jött a cuccaimmal. Kimondta azt, amit nem akartam hallani. Azt éreztem, amit nem akartam. Sírtam és csak sírtam. Nagyon padlóra küldött engem a dolog. De hogy őt? Ugyan már! Leedzett, aztán ment ahhoz a kislányhoz, akivel megcsalt. Happy end? Valakinek biztos.

Ezen a napon sok mindenkivel beszéltem. Találkoztam barátnőmmel, a bátyámnak is elmondtam, a húgomnak is elmondtam. Segítettek összekaparni a földön. Még R anyja is az én pártomat fogta, ami nagyon jól esett. Mondta, hogy mekkora szaralak fia van (ezt mikor megtudta, hogy elment a lányhoz), illetve hogy azt a lányt ő hozzájuk biztos nem viszi, továbbá, hogy ennél sokkal jobbat érdemlek.

Szóval teltek a napok. Elköltöztem. A testvéreméknél lakom jelenleg. Harmadikán arra keltem fel, hogy csörög a telefonom. R hívott. Hogy hiányzom neki. Hallottam, ahogy sír. Mondta, hogy velem álmodott, stb. Mondtam neki, hogy abban ne reménykedjen, hogy én most fogom magam és visszarohanok hozzá. Találkozhatunk, beszélgethetünk, de ennél többe ne reménykedjen.

Találkoztunk. Teljesen fel volt pörögve. A barátnője erről semmit nem tudott. Azt mondogatta nekem, hogy másnap szakítani fog vele. Leígérte nekem a csillagokat. Mondta, hogy bármennyit küzd azért, hogy újra együtt legyünk. Sőt, mi több! Majdnem megcsókolt. Majdnem. Nem rajta múlt. Nem hagytam. Szóval ez az új kapcsolata is csak azért nincs még bemocskolva, mert nem hagytam. Szívesen!!!

Mikor elköszöntünk, akkor is sírt, hogy ahová megy, az már nem az otthona, mert már nem leszek ott.... édes, de talán annál is üresebb szavak.

Este barátnőmék elvittek magukkal Demjénbe, hogy ne egyen meg a magány és a nyomor itthon. Kicsit talán még jól is éreztem magam. Aztán hazafele R írt üzenetet, hogy ha én jól tudom magam érezni barátnőmmel, akkor ez a kapcsolat csak egy megszokás volt és hogy talán később együtt kell lennünk, de most nem. Elköszönt. Elköszöntem. Untam azt, hogy nem tud dönteni. Nem tudott egy határozott döntést meghozni. Mindent átvariált 66x. Untam. Baromira untam, hogy nem tudott egy határozott igent vagy nemet mondani. Így elengedtem, mert nekem nincs arra szükségem, hogy játsszon velem. Játsszon azzal a kis csajjal, akinek van még ehhez idegzete.

Aztán azóta teljesen elköltöztem, teljesen megszakítottunk minden kapcsolatot (majdnem), és teljesen jól van ez így.

Kilépve ebből a kapcsolatból vettem észre nagyon sok mindent. Sokkal szabadabb, kötetlenebb vagyok. Amióta elköltöztem alig volt olyan nap, hogy itthon ültem volna 2 óránál többet. Találtam munkahelyet, illetve felvettek egyetemre levelezői tagozatra. Találtam egy srácot (igen, máris), akit megszerettem. 

Igen, megszerettem. Többen kérdezték, hogy máris? Nem sietem/sietjük el? Nem érdekel. Felnőtt vagyok. Meggyászoltam a kapcsolatomat, ami majdnem 5 évig tartott (legalább én meggyászoltam). Tisztában vagyok az érzéseimmel. 

Másrészről R elhintette azt a kis morzsát az orrom előtt, hogyha nincs régen azaz incidens, úgy három éve, mikor én miattam állt instabilabb lábakon a kapcsolatunk, akkor ő sose csalt volna meg. Na, de kérem szépen. Most min változtat az, hogy ezt így felhozta? Most attól, hogy én hibáztam, neki elő volt írva, hogy kötelező ugyanezt eljátszania, méghozzá háromszor? Értem én, hogy három a magyar igazság, de ez már vicc. Talán én löktem bele a kapcsolatunkat abba a gödörbe, amiből már nem tudtunk kimászni, de nem volt neki kötelező velem maradnia a gödörben. Nem volt neki kötelező újra és újra belénk rúgnia. Én igyekeztem. Az előző években én tényleg igyekeztem olyan nő lenni, olyan nővé válni, aki mellett le lehet élni egy életet. Ehhez viszont két ember kell.

Talán csak nemrég jöttem rá arra, hogy én sokkal jobban szerettem őt, mint ő engem. Ezért én nem tudtam kilépni ebből a kapcsolatból. Ezért maradtam még ennyi minden után is mellette. Meg azért is, mert azt hittem, hogy megérdemlem. Mert hibáztam, ezért megérdemlem, hogy én is érezzem azt, amit ő érzett. De én már leróttam ezt. Átéreztem. Kisírtam magam miatta. Istenem, éjszakákon át sírtam a testvérem karjai közt.

Szóval elég volt. Boldog akarok lenni. Tovább akarok lépni. Olyan sráccal akarok lenni, akit büszkévé tesz, hogy a barátnője lehetek. És megtaláltam. Úgy érzem, hogy találtam végre valakit, aki el fog fogadni olyannak, amilyen vagyok. Akivel tervezhetem a jövőmet, akivel mindent felépíthetek. Mert én jobbat érdemlek, mint amit eddig kaptam.

R családja hiányzik viszont. Néha hiányzik a gyerekzaj. Hogy szívességet kérjenek.... R édesanyjának megköszöntem mindent, amit értettem tettek. Mert sokat köszönhetek nekik. A gyerekeket sajnos jobban megviselte ez a dolog, mint reméltem, vagy is inkább a húgát, bár már ő is próbál továbblépni és jól teszi. Megígértem, hogy még elviszem könyvtárba, de így pár hét eltelte után nem tudom, hogy helyes döntés lenne-e. Nem azért, mert nem akarom, hanem mert talán neki így könnyebb lenne. Könnyebb lenne továbblépni. Nem akarok állandóan vissza-visszamászni az életébe. R-nek új barátnője van. 

Nekem új barátom.

Boldog vagyok vele.

Remélem, ez így is marad.

2019.08.21. 22:24, Meagen1377

Mit szólsz hozzá?

Sokat gondoltam arra, hogy az élet miért olyan szülőkkel áldott meg, amilyenekkel. Nevezzük ezt Sorsnak vagy Istennek. Teljesen mindegy. Édesanyám beteg, és túl gyenge ahhoz, hogy meggyógyuljon. Édesapám... Hát... Ő egy külön fogalom. Igazából nem is értem, hogy anyukám milyen elmezavarban szenvedhetett, mikor éppenséggel együtt töltötték az idejüket, de persze panaszra nem lehet okom. Anyukám szeret, próbál támogatni, amennyire lehet a helyzetéhez képest és én ezt nagyra értékelem. A sok hibája ellenére én nem tudom nem szeretni. A bátyám elfordult tőle, hiszen ő úgymond sokkal több pofont kapott (átvitt értelemben), mint én. Én nem sokat láttam abból, amit kellett volna, mert én gyermekként jól megvoltam a kis világomban és talán ezért is állok így a dolgokhoz, de szerencsére ez nem ver éket közém és a bátyám közé, akit mind a két szülőmnél jobban szeretek. Nálam ő volt az apa-figura az életemben. Szerencsés vagyok, hogy ilyen testvérem lehet.

Édesapámról csak annyit, mert ez igazán felbosszantott, hogy szilveszterkor benne hatalmas késztetés (talán alkoholos befolyásoltság következtében) támadt, hogy Ő sokkal jobb apa lesz, többet fog velem foglalkozni, mert hát felcsillant a sötét koponyában az a gondolat (vagyis inkább a nője fejében, akivel együtt van), hogy talán elhanyagol, illetve nem annyi figyelmet kapok, mint kéne. Szerintem ez az elhatározás kb. addig tartott, amíg visszakocsikáztak külföldre, mert hogy azóta nyomát se látom, az szent. Alapból talán kezdjük ott, hogy a névnapomat telibe elfelejtette, és nem köszöntött fel, amire talán azt mondom, hogy hagyján, viszont az édes bátyám névnapjára szerintem emlékeztetni se kellett... Következőként esetleg azt írhatnám, hogy apukám nagyon veregeti a mellét, hogy ő mennyire támogat engem (ami havi 20 ezer forintban nyilvánul meg), ami hosszútávon tényleg sok pénz, de ha belegondol az ember, hogy bérletet kell vennie havi szinten, esetleg kéne már egy új nadrág vagy egy cipő, akkor már elég kevésnek hangzik. Egyszerűen mission impossible feladatnak érzem meggyőzni arról, hogy legalább egy kicsivel küldjön többet, mert szeretnék egy új cipőt. Nem hatja meg a dolog. Egyből előhozza édesanyámat, hogy miért nem vesz ő. Most komolyan? Ilyen helyzetekben is egymásra kell mutogatni? Aztán mikor szembesítettem azzal a ténnyel, hogy édesanyám a felét kifizeti, ha apám küld (most egy vans cipőt szemeltem ki magamnak, ami nagyon tetszik), egyből befogta a száját és csak közölte, hogy nem tud. 

De mit vártam? Igazából az a meglepő, hogy csalódott vagyok. Ennyi év után is. Csodálkozik, hogy az életemben egy OTP automata. Igazából annak is elég hitvány, de apának is. Ugyanis több, mint félévbe telt az, hogy megtudja, hogy már nem az albérletben lakom. Amikor megtudta, csak annyit kérdezett, hogy mióta nem, és egyszerűen ejtette a témát azzal, hogy "te tudod". Micsoda felelősségteljes apuka!! Annyira aggódik a lányáért, hogy telibe szarja. Illetőleg mellékesen még azt is megjegyezném, hogy fingja sincs arról, hogy egy éven belül két tetoválás is került rám (nem kell mindenféle bugyuta tetoválásra gondolni, természetesen megválogatom, mit varratok fel egy életre a testemre), és nem is szándékozom igazából elmondani neki, mert nem érdemli meg. Egy egyszerű "hogy vagy?" kérdéssel nem fog kiszedni belőlem minőségi információt. Nekem nem egy "hogy vagy?" kérdésre van szükségem. 

Igazából én már lemondtam erről az apa-dologról. Nekem bátyám van, akire úgy nézek fel a mai napig, mint más az apjára. Az Ő véleménye számít. Nekem csak egy hitvány OTP automatám van mellé. De talán az is több szeretetet adna... Szomorú, nem? 

 

2019.04.01. 21:39, Meagen1377

Mit szólsz hozzá?

Pár hónapja R és a családja elköltöztek egy családi házba egy nem messze lévő faluban. Pénz nem lévén az albérletre, mert édesapámat annyira se érdeklem, hogy többet küldjön havi 20 ezernél, én is költöztem. Otthagytam az albérletet, mert nem volt elég anyagi forrásom hozzá. Ha az ösztöndíjam nem lett volna a tanév alatt, akkor már 2 hónap után mehettem volna vissza oda, ahonnan jöttem. Kérdezheti az ember, hogy miért nem dolgoztam. Nem bírtam volna. Még ha az R-el lévő kapcsolatom ki is bírta volna, én akkor sem. Más lehet, bírja, én tuti nem tudtam volna végig csinálni úgy.

Így költöztem. Lehet, meggondolatlan döntés volt, de igazából nagyon nem volt más választásom. Illetve, a testvéremék. A bátyámat bármennyire is szeretem nem akartam volna visszamenni.

Nehéz volt ez a két hónap. Azt gondoltuk, hogy úgyis jön a nyár. Minden rendben lesz. Hát a nagy lószart. Keveset tudtam itthon lenni, mert egy hónapot nyári diákmunkásként töltöttem, aztán jött augusztusban a minden évben megtartandó kurzus. Szóval egy hét szinte 0-24 órás tánc. Kevesebbet segíthettem itthon, R-t is többet hagytam itthon egyedül. És a szomszédban volt egy ribanc... khm... lány. Röviden 14 éves és az a tipikus mos, főz, takarít lány. Jól kijöttek, sokat beszélgettek R-el. Valamiért elkezdett marni a féltékenység, de nem tudtam, miért. Először nem is mondtam senkinek. R-nek feltűnt, de mondta, hogy nem kell féltékenykedem valakire, aki csak 14 éves. Hittem neki. Vagyis próbáltam. Többször volt vitánk emiatt is. Aztán kezdtem nyitni a lány felé is, hogy hátha barátok is lehetünk. Velem is sokat beszélgetett, egyre több időt töltöttünk, főleg mikor R nem volt itthon. Tök jó volt. Úgy éreztem, hogy kicsit R-el is javulnak a dolgok. De voltak jelek. Amiket én nem vettem észre, mert nem akartam és mert hittem nekik, hogy nem lehet köztük semmi sem. R mondta, hogy mindenki látta, csak én nem. Ezt akkor említette, mikor majdnem szakítottunk. Ilyen vitánk volt vagy kettő, mikor majdnem hívtam a bátyámat, hogy könyörögjek neki, hogy vigyen innen. Valamiért ezeknek a vitáknak a vége mindig az lett, hogy R is sírt. Vigasztalt, hogy ne sírjak, ölelgetett, és nem tudott elengedni. A második vita után már fény derült az igazságra, hogy nem csak az én hibám volt a majdnem szakításunk. Hirtelenjében feldobta, hogy megszakítja a lánnyal a kapcsolatot. Letiltotta mindenhonnan, nem akarta, hogy többé az élete része legyen. Kiderült, hogy R ígéreteket tett neki, azt mondta, hogy érez iránta egy s mást. De a lánytól búcsút mondott. Később kiderült, hogy kicsit több is volt a dologban, mint 1-2 ígéret. 1-2 csók is volt ott. 

Kérdezte, hogy elhagyom-e ezek miatt. Meglepő lehet, de nem tettem. Mert anélkül engem választott, hogy kértem volna. Nem engedett el, mikor mélyponton voltunk. Gyenge vigasz lehet, de szeretem. Ő is szeret és rájött, hogy hibázott. Sajnálja, bocsánatot kért többször is. Bevallotta. 

És nem is tudom megmondani, hogy mi fájt jobban. Az hogy mind a ketten hátba szúrtak azzal, hogy állandóan fújták, hogy semmi nem lesz köztük. Vagy az, hogy megcsalt. Annyira elárultnak érzem még mindig magam. Félek bízni. Félek, hogy megint lesz egy új lány a szorgalmi időszak közeledtével. 

R is ugyanezt érezhette, mikor én követtem el egy ilyesmi hibát. Tudom, mit érezhetett akkor. Biztos ő is félt bízni bennem újra. De vele legalább nem haverkodott az a másik srác. De nem mentegetem magam, mert semmivel nem voltam jobb nála. 

Csak egyszerűen félek, hogy mi van, ha megint kapok egy kést a hátamban. Mondtam, hogy még egy ilyen és engem R elfelejthet. Nem akartam, hogy azt gondolja, hogy könnyen megbocsájtottam, mert nem így van. Sokszor, ha meglátom azt a ribancot még mindig tombol bennem a harag, a csalódottság és az elárultság. 

Nem akarom ezt érezni. Azt akarom érezni, hogy újra bízhatok és biztonságban vagyok.

Kezdődik újra a bizalomépítés a kapcsolatunkban. Remélem sikerül és soha többet nem kell ilyesmit éreznie egyikünknek sem.

2018.09.05. 20:51, Meagen1377

Mit szólsz hozzá?

A cím elég sok mindent elárul arról (már persze, aki tud angolul), hogy miről is fogok írni.

Az előző bejegyzésben írtam, hogy mamám beteg volt. Nem kicsit. Két hónapot töltött a kórházban, mialatt én nem tudtam vele találkozni.

És most elment.

2018.05.11-én elment a nagymamám.

És el sem köszönhettem tőle. Semmit nem mondhattam neki. Nem tehettem semmit sem. Ez bánt, de nyómos okkal nem tudtam bemenni. Ilyenkor egyáltalán van olyan, hogy nyomós ok? Létezik arra jó indok, hogy ne lásd a beteg nagymamádat, aki a kórházban fekszik?

Igazából mikor megtudtam... nos, mikor ketten hívnak fel fél órán belül, hogy ha hazaértem menjek fel egyből hozzájuk, és közben a nagymamád tudtoddal a kórházban fekszik, nem sok jóra számíthatsz. Egész hazaúton tudtam, hogy miről van szó. Tudtam, hogy nem véletlen, de reménykedtem. 

Mikor felmentem a testvéremhez és láttam, hogy ketten feszik körbe, mert ő csak fekszik a kanapén és...... sír. Tudtam, hogy megtörtént. Tudtam, hogy bekövetkezett, amitől annyira féltem. Tudtam. Egyből elkezdtem én is sírni. Hozzábújtam. Együtt zokogtunk. Sokáig feküdtünk úgy. A taknyom, nyálam egybefojt (felfestem nektek eme szép látványképet). Annyira üresnek, szomorúnak és tehetetlennek éreztem magam. 

Aztán felmentem édesanyámhoz. Mindenkinek kurvára fájt nagymamám halála. Főleg édesanyámnak. Aki emiatt árva is lett teljesen. Sírt. Azzal próbáltuk magunkat vigasztalni, hogy mamámnak legalább most már semmi sem fáj. Nem érez több fájdalmat, és neki is most már sokkal jobb. Csak nehéz. Bármennyire is örülök annak, hogy nem szenved, az fáj, hogy elment. Az ember egy önző faj. Én sem fogom ezt most megcáfolni. Szeretném visszakapni a nagymamámat.

Amúgy is problémás családban élek. Amúgy sincs soha semmi rendben. De mikor a temetés előtt kiderült, hogy eltűnt mamának a végrendelete és az a pénz, amit mama a temetésre felrerakott, na ott elszakadt a cérna. Három embernek volt kulcsa ahhoz a lakáshoz. Nekem, anyához és anya testvérének, P-nek. Mindenki egyből édesanyámra gondolt, mivel a) van, aki nem is tudott arról, hogy van kulcsa, b) sokáig nem volt jóba mamámmal, ezért valószínűsíthető, hogy kizárta az öröklésből és c) a rossz múltja vagy jelene. Ahogy tetszik. Bármennyire is erre utalhatnának a jelek én nem nézném ki belőle, hogy ezt tette. Ez már tényleg a gerinctelenség alja lenne. Azóta sem derült ki semmi. Elhitetitek, hogy nem én voltam. Amióta mama bekerült a kórházba én csak azért mentem fel, hogy a postaládát kiürítettem. Mamának az utolsó forintokat is mindig visszaadtam, mikor bevásároltam neki. A blokkal együtt, hogyha gondolja meg is nézheti. Soha nem volt szívem egy 10 forintost se elvenni tőle. Mert tudtam, hogy ha úgy gondolja, akkor majd ad pénzt. Tehát mama mindig mondta, hogy adni akar nekem, meg a bátyámnak, sajnos másra is költeni kellett neki. Ezt teljesen megértettem. Nem vettem el, amit nem adott. Jó nevelést kaptam.

A temetése 2018.05.22-én volt. Itt volt Miskolcon, és nekem aznap még egy vizsgám is volt. Mama azt szerette volna, hogyha a szökőkútba szétszórják a hamvait. Így tettek. Egy pap volt a gimiből, ahova jártam. Mikor elkezdte mondani a hivős dolgokat, nehezen álltam meg, hogy ne forgassam a szemem, de megálltam, mert tudtam, hogy mamának nem tetszene. Másrészről akkor éreztem mindig hogy szúrást a gyomromban, mikor a pap kimondta mama nevét. Minden egyes "Éva" szó késként szúrt. Aztán mikor elkezdte a gyerekek és unokák nevét mondani. 

A pap mikor mondta a szövegét egy idő után szinte kiabálta. De nagyon igaz dolgokat mondott ahhoz képest, amit vártam. Tőle hangzott el az, hogy anyáék tulajdonképpen árvává váltak. És hogy a temetés nem a holtaknak szól. Hanem nekünk, élőknek. Mert képtelenek vagyunk elengedni az elhunytakat és vigasztalnunk kell magunkat. Ez is egyfajta önzőség. Tényleg az volt.

Sokan eljöttek a temetésre. Mindenki részvétet kívánt. Én csak sírtam és sírtam, mert a mamámat akartam. Most is akarom. Nagyon hiányzik. Hiányzik, hogy állandóan kérdezze, hogy mit csináljon a hétvégén enni. Hogy lemorogja a fejem, hogy miért nem eszek. Hiányzik, hogy felhívjon, hogy menjek le neki a boltba. Hogy ugráltasson. 

Vannak a gyásznak különböző fázisai. Nemrégiben tanultam; tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. Egész végig azon gondolkodtam, hogy én vajon jeleleg hol tartok. De nem tudom. Olyan a felfogásom, mint egy kisgyereké, hogy nem láttam mamát meghalni, így nekem olyan, mintha még mindig a kórházba lenne. Mintha csak elment és nem meghalt volna. Nem tudom, valaha képes leszek-e túllenni azon. Nekem még soha nem halt meg egy szerettem se, ezért nehéz elfogadni és feldolgozni.

1946.10.01. - 2018.05.11. Nyugodj Békében Mama!♥

2018.05.29. 10:48, Meagen1377

Mit szólsz hozzá?

Elég régóta nem jelentkeztem, aminek igazából az volt az oka, hogy nem történt semmi olyan érdemleges, amire megérte volna bejegyzést pazarolni. Viszont most már (sajnos) tudok miről írni.

Nagymamám nagyon beteges már évek óta. Veseelégtelensége van jó pár éve és nehezen tud járni, sokat kell neki segíteni. A lakását sem tudta tisztán tartani. Aztán pár hete eléggé lebetegedett. Reméltem, hogy meggyógyul, nagy feneket nem kerítettem neki, mert volt már beteg. Mármint ilyen megfázás vagy valami. De egyre súlyosabb lett. Remegett. Nem tudta bevenni a gyógyszerét, kiszáradt és nem is evett semmit egy hétig. Járni sem bírt (és mivel csak nekem van kulcsom a lakásához, ezért más nem tudott bemenni, mert mama nem nyitott ajtót, és én is csak hétvégente voltam a városban). Aztán volt, hogy mama megkért, hogy aludjak ott. Először nem volt nálam semmi cucc, azért nem akartam, másik alkalommal pedig azért nem, mert egyszerűen piszkos minden, és egyszerűen a mosdóba nem tudtam volna elmenni. Tudom, önzőnek hangozhat, ha a saját nagymamámról van szó. De hát mit is tehettem volna az éjszaka közepén? Nem vagyok orvos, még csak a közelében sem vagyok.

Aztán egyik vasárnap anyával felmentünk hozzá, és borzalmas állapotban volt. Mamának az egyik "barátnője" is feljött. A vége az lett, hogy ki kellett hívnunk a mentőt. Mama úgy ellenkezett, ahogy csak kitelt tőle. Nem akart kórházba menni, nem akart orvos, senkit nem akart. Borzalmas volt. Próbáltam megmosdatni egy kicsit, mikor hagyta. Bepakoltunk neki egy táskába, mert tudtuk, hogy be kell mennie. Annyira gyenge vagyok ilyen szinten, hogy ott kezdtem el bőgni. Anya se tudta magába tartani. Mama mintha ebből semmit nem vett volna észre. Valószínűleg már annyira beteg volt és beletörődött, hogy ennek és itt vége, hogy ránk se hederített. Mikor kijöttek a mentősök, akkor mama folytatta, hogy ő nem megy be. Az mentősök megnéztek 1-2 dolgot, míg én mama mellett sírtam. Mama hisztizett, bőgtem, a két férfi mondta, hogy menni kell, mert ha nem, akkor pár óra és itt fog megfulladni mama. A legborzalmasabb volt látni, hogy mama elfogadta a halált. Mondhatni, hogy megunta az életet. Megunta a betegeskedést. Az volt még kemény számomra, mikor mondta az egyik mentős, hogy: "Én nem megyek maga helyett börtönbe, van egy gyerekem és fel szeretném nevelni". Utalt ezzel arra hogy mama már pedig be fog menni a kórházba. Nagy nehezen a két férfival beraktuk a székbe, vagy nem is tudom, mibe, és vitték. 

A városunkban lévő kórházba vitték. Mama még ott is olyan makacs volt, mint az öszvér, mert nem nagyon akart együtt működni az orvosokkal. De egyelőre nem tehettünk semmi egyebet, csak szóltunk a közelieknek, hogy mama kórházba került. Tüdőgyulladást szedett össze a vénlány, de a kiszáradás sem tett túl jót a szervezetének.

1-2 nap múlva kaptam a hírt, hogy mamát átszállították Miskolcra, a csillagközpontba. Lélegeztetőgépre rakták. Intenzíven van. Ez eléggé lesokkolt. Féltem mamát. Ő az egyetlen nagyszülőm. Nagyon szeretem.

A testvéremmel bementem hozzá, és eleinte nem is volt semmi gond. Az orvos is odajött hozzánk és elkezdte ecsetelni, hogy mi a gond, mi történt, mi van most stb., aztán csak azt vettem észre, hogy kicsit hányingerem van. Aztán a lábaim elgyengültek, ezért rátámaszkodtam a testvéremre. Végül pedig bumm Marica a földön van, és vagy 5 ember kaparja össze. Fájt a fejem, a derekam, azt sem tudtam, hirtelen mi történt, hol vagyok. Aztán rájöttem, hogy elájultam. Egy férfi nagy nehezen átvitt egy másik terembe, és lefektetett az ágyra. Bejött az orvos, és azt mondta, hogy infúzió, amint meghalottam máris haza tudtam volna szaladni.Ugyanis egyenesen rosszul vagyok a tűtől. Egyszer már kaptam infúziót és nem akartam megismételni az élményt, de az orvos nem engedett. Aztán vért is vettek (ott megint majdnem elájultam), csináltak egy koponya röntgent és azalatt a 3 óra alatt, amíg bent voltam, rájöttek, hogy semmi bajom, és valószínűleg valamilyen emocionális stressz okozta az egészet. Onnantól kezdve nem láttam mamámat. 

Aggódom érte nagyon. Anya, a keresztanyám, a bátyám látogatják. Én nem merek megint bemenni, félek, hogy megint plusz 3 óra várna rám a sürgősségin. Az eredmények eddig mintha javultak volna. Bár mamán végre kellett hajtani egy gégemetszést, viszont le tudták venni a gépről, ébren volt és a tüdőgyulladása is elmúlt. Viszont most megint visszaesett. Borzalmas ennyire tehetetlennek lenni, mikor hallod, ahogy mondják, hogy nem valószínű, hogy Ő onnan már kijön. De ki kell jönnie! Nem halhat meg. Nem tudok bemenni hozzá és félek azt hiszi, hogy nem vagyok rá kíváncsi, hogy nem érdekel, hogy mi van vele. Pedig csak egyszerűen képtelen vagyok elvilseni a kórházi környezetet. 

Mikor pakoltuk be mamának a cuccát a kórházba és kerestem a papírokat, amik kellettek, akkor találtam egy olyan mappát, amire az volt ráírva, hogy "Halálom esetén". Rémes volt már akkor arra gondolni, hogy elveszíthetem a mamámat. Nem akarom. Azt akarom, hogy minden hétvége előtt hívjon fel, hogy menjek majd le neki a boltba, a gyógyszertárba és hogy adjam fel neki a lottót! Hogy kérdezze,"Mit főzzünk?" És én erre azt mondhassam, hogy: "Nem tudom, mama. Nekem mindegy."

Mama, nagyon szeretlek! Sajnálom, hogy ezt nem mondtam eddig eleget. Ha nem akarsz itt maradni, nem kell. Én meg fogom érteni. Nem akarom, hogy szenvedj, azt szeretném, hogy boldog legyél. Sajnálom, ha rossz unokád voltam. 

2018.04.24. 19:47, Meagen1377

Mit szólsz hozzá?