Elég régóta nem jelentkeztem, aminek igazából az volt az oka, hogy nem történt semmi olyan érdemleges, amire megérte volna bejegyzést pazarolni. Viszont most már (sajnos) tudok miről írni.

Nagymamám nagyon beteges már évek óta. Veseelégtelensége van jó pár éve és nehezen tud járni, sokat kell neki segíteni. A lakását sem tudta tisztán tartani. Aztán pár hete eléggé lebetegedett. Reméltem, hogy meggyógyul, nagy feneket nem kerítettem neki, mert volt már beteg. Mármint ilyen megfázás vagy valami. De egyre súlyosabb lett. Remegett. Nem tudta bevenni a gyógyszerét, kiszáradt és nem is evett semmit egy hétig. Járni sem bírt (és mivel csak nekem van kulcsom a lakásához, ezért más nem tudott bemenni, mert mama nem nyitott ajtót, és én is csak hétvégente voltam a városban). Aztán volt, hogy mama megkért, hogy aludjak ott. Először nem volt nálam semmi cucc, azért nem akartam, másik alkalommal pedig azért nem, mert egyszerűen piszkos minden, és egyszerűen a mosdóba nem tudtam volna elmenni. Tudom, önzőnek hangozhat, ha a saját nagymamámról van szó. De hát mit is tehettem volna az éjszaka közepén? Nem vagyok orvos, még csak a közelében sem vagyok.

Aztán egyik vasárnap anyával felmentünk hozzá, és borzalmas állapotban volt. Mamának az egyik "barátnője" is feljött. A vége az lett, hogy ki kellett hívnunk a mentőt. Mama úgy ellenkezett, ahogy csak kitelt tőle. Nem akart kórházba menni, nem akart orvos, senkit nem akart. Borzalmas volt. Próbáltam megmosdatni egy kicsit, mikor hagyta. Bepakoltunk neki egy táskába, mert tudtuk, hogy be kell mennie. Annyira gyenge vagyok ilyen szinten, hogy ott kezdtem el bőgni. Anya se tudta magába tartani. Mama mintha ebből semmit nem vett volna észre. Valószínűleg már annyira beteg volt és beletörődött, hogy ennek és itt vége, hogy ránk se hederített. Mikor kijöttek a mentősök, akkor mama folytatta, hogy ő nem megy be. Az mentősök megnéztek 1-2 dolgot, míg én mama mellett sírtam. Mama hisztizett, bőgtem, a két férfi mondta, hogy menni kell, mert ha nem, akkor pár óra és itt fog megfulladni mama. A legborzalmasabb volt látni, hogy mama elfogadta a halált. Mondhatni, hogy megunta az életet. Megunta a betegeskedést. Az volt még kemény számomra, mikor mondta az egyik mentős, hogy: "Én nem megyek maga helyett börtönbe, van egy gyerekem és fel szeretném nevelni". Utalt ezzel arra hogy mama már pedig be fog menni a kórházba. Nagy nehezen a két férfival beraktuk a székbe, vagy nem is tudom, mibe, és vitték. 

A városunkban lévő kórházba vitték. Mama még ott is olyan makacs volt, mint az öszvér, mert nem nagyon akart együtt működni az orvosokkal. De egyelőre nem tehettünk semmi egyebet, csak szóltunk a közelieknek, hogy mama kórházba került. Tüdőgyulladást szedett össze a vénlány, de a kiszáradás sem tett túl jót a szervezetének.

1-2 nap múlva kaptam a hírt, hogy mamát átszállították Miskolcra, a csillagközpontba. Lélegeztetőgépre rakták. Intenzíven van. Ez eléggé lesokkolt. Féltem mamát. Ő az egyetlen nagyszülőm. Nagyon szeretem.

A testvéremmel bementem hozzá, és eleinte nem is volt semmi gond. Az orvos is odajött hozzánk és elkezdte ecsetelni, hogy mi a gond, mi történt, mi van most stb., aztán csak azt vettem észre, hogy kicsit hányingerem van. Aztán a lábaim elgyengültek, ezért rátámaszkodtam a testvéremre. Végül pedig bumm Marica a földön van, és vagy 5 ember kaparja össze. Fájt a fejem, a derekam, azt sem tudtam, hirtelen mi történt, hol vagyok. Aztán rájöttem, hogy elájultam. Egy férfi nagy nehezen átvitt egy másik terembe, és lefektetett az ágyra. Bejött az orvos, és azt mondta, hogy infúzió, amint meghalottam máris haza tudtam volna szaladni.Ugyanis egyenesen rosszul vagyok a tűtől. Egyszer már kaptam infúziót és nem akartam megismételni az élményt, de az orvos nem engedett. Aztán vért is vettek (ott megint majdnem elájultam), csináltak egy koponya röntgent és azalatt a 3 óra alatt, amíg bent voltam, rájöttek, hogy semmi bajom, és valószínűleg valamilyen emocionális stressz okozta az egészet. Onnantól kezdve nem láttam mamámat. 

Aggódom érte nagyon. Anya, a keresztanyám, a bátyám látogatják. Én nem merek megint bemenni, félek, hogy megint plusz 3 óra várna rám a sürgősségin. Az eredmények eddig mintha javultak volna. Bár mamán végre kellett hajtani egy gégemetszést, viszont le tudták venni a gépről, ébren volt és a tüdőgyulladása is elmúlt. Viszont most megint visszaesett. Borzalmas ennyire tehetetlennek lenni, mikor hallod, ahogy mondják, hogy nem valószínű, hogy Ő onnan már kijön. De ki kell jönnie! Nem halhat meg. Nem tudok bemenni hozzá és félek azt hiszi, hogy nem vagyok rá kíváncsi, hogy nem érdekel, hogy mi van vele. Pedig csak egyszerűen képtelen vagyok elvilseni a kórházi környezetet. 

Mikor pakoltuk be mamának a cuccát a kórházba és kerestem a papírokat, amik kellettek, akkor találtam egy olyan mappát, amire az volt ráírva, hogy "Halálom esetén". Rémes volt már akkor arra gondolni, hogy elveszíthetem a mamámat. Nem akarom. Azt akarom, hogy minden hétvége előtt hívjon fel, hogy menjek majd le neki a boltba, a gyógyszertárba és hogy adjam fel neki a lottót! Hogy kérdezze,"Mit főzzünk?" És én erre azt mondhassam, hogy: "Nem tudom, mama. Nekem mindegy."

Mama, nagyon szeretlek! Sajnálom, hogy ezt nem mondtam eddig eleget. Ha nem akarsz itt maradni, nem kell. Én meg fogom érteni. Nem akarom, hogy szenvedj, azt szeretném, hogy boldog legyél. Sajnálom, ha rossz unokád voltam.