A cím elég sok mindent elárul arról (már persze, aki tud angolul), hogy miről is fogok írni.

Az előző bejegyzésben írtam, hogy mamám beteg volt. Nem kicsit. Két hónapot töltött a kórházban, mialatt én nem tudtam vele találkozni.

És most elment.

2018.05.11-én elment a nagymamám.

És el sem köszönhettem tőle. Semmit nem mondhattam neki. Nem tehettem semmit sem. Ez bánt, de nyómos okkal nem tudtam bemenni. Ilyenkor egyáltalán van olyan, hogy nyomós ok? Létezik arra jó indok, hogy ne lásd a beteg nagymamádat, aki a kórházban fekszik?

Igazából mikor megtudtam... nos, mikor ketten hívnak fel fél órán belül, hogy ha hazaértem menjek fel egyből hozzájuk, és közben a nagymamád tudtoddal a kórházban fekszik, nem sok jóra számíthatsz. Egész hazaúton tudtam, hogy miről van szó. Tudtam, hogy nem véletlen, de reménykedtem. 

Mikor felmentem a testvéremhez és láttam, hogy ketten feszik körbe, mert ő csak fekszik a kanapén és...... sír. Tudtam, hogy megtörtént. Tudtam, hogy bekövetkezett, amitől annyira féltem. Tudtam. Egyből elkezdtem én is sírni. Hozzábújtam. Együtt zokogtunk. Sokáig feküdtünk úgy. A taknyom, nyálam egybefojt (felfestem nektek eme szép látványképet). Annyira üresnek, szomorúnak és tehetetlennek éreztem magam. 

Aztán felmentem édesanyámhoz. Mindenkinek kurvára fájt nagymamám halála. Főleg édesanyámnak. Aki emiatt árva is lett teljesen. Sírt. Azzal próbáltuk magunkat vigasztalni, hogy mamámnak legalább most már semmi sem fáj. Nem érez több fájdalmat, és neki is most már sokkal jobb. Csak nehéz. Bármennyire is örülök annak, hogy nem szenved, az fáj, hogy elment. Az ember egy önző faj. Én sem fogom ezt most megcáfolni. Szeretném visszakapni a nagymamámat.

Amúgy is problémás családban élek. Amúgy sincs soha semmi rendben. De mikor a temetés előtt kiderült, hogy eltűnt mamának a végrendelete és az a pénz, amit mama a temetésre felrerakott, na ott elszakadt a cérna. Három embernek volt kulcsa ahhoz a lakáshoz. Nekem, anyához és anya testvérének, P-nek. Mindenki egyből édesanyámra gondolt, mivel a) van, aki nem is tudott arról, hogy van kulcsa, b) sokáig nem volt jóba mamámmal, ezért valószínűsíthető, hogy kizárta az öröklésből és c) a rossz múltja vagy jelene. Ahogy tetszik. Bármennyire is erre utalhatnának a jelek én nem nézném ki belőle, hogy ezt tette. Ez már tényleg a gerinctelenség alja lenne. Azóta sem derült ki semmi. Elhitetitek, hogy nem én voltam. Amióta mama bekerült a kórházba én csak azért mentem fel, hogy a postaládát kiürítettem. Mamának az utolsó forintokat is mindig visszaadtam, mikor bevásároltam neki. A blokkal együtt, hogyha gondolja meg is nézheti. Soha nem volt szívem egy 10 forintost se elvenni tőle. Mert tudtam, hogy ha úgy gondolja, akkor majd ad pénzt. Tehát mama mindig mondta, hogy adni akar nekem, meg a bátyámnak, sajnos másra is költeni kellett neki. Ezt teljesen megértettem. Nem vettem el, amit nem adott. Jó nevelést kaptam.

A temetése 2018.05.22-én volt. Itt volt Miskolcon, és nekem aznap még egy vizsgám is volt. Mama azt szerette volna, hogyha a szökőkútba szétszórják a hamvait. Így tettek. Egy pap volt a gimiből, ahova jártam. Mikor elkezdte mondani a hivős dolgokat, nehezen álltam meg, hogy ne forgassam a szemem, de megálltam, mert tudtam, hogy mamának nem tetszene. Másrészről akkor éreztem mindig hogy szúrást a gyomromban, mikor a pap kimondta mama nevét. Minden egyes "Éva" szó késként szúrt. Aztán mikor elkezdte a gyerekek és unokák nevét mondani. 

A pap mikor mondta a szövegét egy idő után szinte kiabálta. De nagyon igaz dolgokat mondott ahhoz képest, amit vártam. Tőle hangzott el az, hogy anyáék tulajdonképpen árvává váltak. És hogy a temetés nem a holtaknak szól. Hanem nekünk, élőknek. Mert képtelenek vagyunk elengedni az elhunytakat és vigasztalnunk kell magunkat. Ez is egyfajta önzőség. Tényleg az volt.

Sokan eljöttek a temetésre. Mindenki részvétet kívánt. Én csak sírtam és sírtam, mert a mamámat akartam. Most is akarom. Nagyon hiányzik. Hiányzik, hogy állandóan kérdezze, hogy mit csináljon a hétvégén enni. Hogy lemorogja a fejem, hogy miért nem eszek. Hiányzik, hogy felhívjon, hogy menjek le neki a boltba. Hogy ugráltasson. 

Vannak a gyásznak különböző fázisai. Nemrégiben tanultam; tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. Egész végig azon gondolkodtam, hogy én vajon jeleleg hol tartok. De nem tudom. Olyan a felfogásom, mint egy kisgyereké, hogy nem láttam mamát meghalni, így nekem olyan, mintha még mindig a kórházba lenne. Mintha csak elment és nem meghalt volna. Nem tudom, valaha képes leszek-e túllenni azon. Nekem még soha nem halt meg egy szerettem se, ezért nehéz elfogadni és feldolgozni.

1946.10.01. - 2018.05.11. Nyugodj Békében Mama!♥