Pár hónapja R és a családja elköltöztek egy családi házba egy nem messze lévő faluban. Pénz nem lévén az albérletre, mert édesapámat annyira se érdeklem, hogy többet küldjön havi 20 ezernél, én is költöztem. Otthagytam az albérletet, mert nem volt elég anyagi forrásom hozzá. Ha az ösztöndíjam nem lett volna a tanév alatt, akkor már 2 hónap után mehettem volna vissza oda, ahonnan jöttem. Kérdezheti az ember, hogy miért nem dolgoztam. Nem bírtam volna. Még ha az R-el lévő kapcsolatom ki is bírta volna, én akkor sem. Más lehet, bírja, én tuti nem tudtam volna végig csinálni úgy.

Így költöztem. Lehet, meggondolatlan döntés volt, de igazából nagyon nem volt más választásom. Illetve, a testvéremék. A bátyámat bármennyire is szeretem nem akartam volna visszamenni.

Nehéz volt ez a két hónap. Azt gondoltuk, hogy úgyis jön a nyár. Minden rendben lesz. Hát a nagy lószart. Keveset tudtam itthon lenni, mert egy hónapot nyári diákmunkásként töltöttem, aztán jött augusztusban a minden évben megtartandó kurzus. Szóval egy hét szinte 0-24 órás tánc. Kevesebbet segíthettem itthon, R-t is többet hagytam itthon egyedül. És a szomszédban volt egy ribanc... khm... lány. Röviden 14 éves és az a tipikus mos, főz, takarít lány. Jól kijöttek, sokat beszélgettek R-el. Valamiért elkezdett marni a féltékenység, de nem tudtam, miért. Először nem is mondtam senkinek. R-nek feltűnt, de mondta, hogy nem kell féltékenykedem valakire, aki csak 14 éves. Hittem neki. Vagyis próbáltam. Többször volt vitánk emiatt is. Aztán kezdtem nyitni a lány felé is, hogy hátha barátok is lehetünk. Velem is sokat beszélgetett, egyre több időt töltöttünk, főleg mikor R nem volt itthon. Tök jó volt. Úgy éreztem, hogy kicsit R-el is javulnak a dolgok. De voltak jelek. Amiket én nem vettem észre, mert nem akartam és mert hittem nekik, hogy nem lehet köztük semmi sem. R mondta, hogy mindenki látta, csak én nem. Ezt akkor említette, mikor majdnem szakítottunk. Ilyen vitánk volt vagy kettő, mikor majdnem hívtam a bátyámat, hogy könyörögjek neki, hogy vigyen innen. Valamiért ezeknek a vitáknak a vége mindig az lett, hogy R is sírt. Vigasztalt, hogy ne sírjak, ölelgetett, és nem tudott elengedni. A második vita után már fény derült az igazságra, hogy nem csak az én hibám volt a majdnem szakításunk. Hirtelenjében feldobta, hogy megszakítja a lánnyal a kapcsolatot. Letiltotta mindenhonnan, nem akarta, hogy többé az élete része legyen. Kiderült, hogy R ígéreteket tett neki, azt mondta, hogy érez iránta egy s mást. De a lánytól búcsút mondott. Később kiderült, hogy kicsit több is volt a dologban, mint 1-2 ígéret. 1-2 csók is volt ott. 

Kérdezte, hogy elhagyom-e ezek miatt. Meglepő lehet, de nem tettem. Mert anélkül engem választott, hogy kértem volna. Nem engedett el, mikor mélyponton voltunk. Gyenge vigasz lehet, de szeretem. Ő is szeret és rájött, hogy hibázott. Sajnálja, bocsánatot kért többször is. Bevallotta. 

És nem is tudom megmondani, hogy mi fájt jobban. Az hogy mind a ketten hátba szúrtak azzal, hogy állandóan fújták, hogy semmi nem lesz köztük. Vagy az, hogy megcsalt. Annyira elárultnak érzem még mindig magam. Félek bízni. Félek, hogy megint lesz egy új lány a szorgalmi időszak közeledtével. 

R is ugyanezt érezhette, mikor én követtem el egy ilyesmi hibát. Tudom, mit érezhetett akkor. Biztos ő is félt bízni bennem újra. De vele legalább nem haverkodott az a másik srác. De nem mentegetem magam, mert semmivel nem voltam jobb nála. 

Csak egyszerűen félek, hogy mi van, ha megint kapok egy kést a hátamban. Mondtam, hogy még egy ilyen és engem R elfelejthet. Nem akartam, hogy azt gondolja, hogy könnyen megbocsájtottam, mert nem így van. Sokszor, ha meglátom azt a ribancot még mindig tombol bennem a harag, a csalódottság és az elárultság. 

Nem akarom ezt érezni. Azt akarom érezni, hogy újra bízhatok és biztonságban vagyok.

Kezdődik újra a bizalomépítés a kapcsolatunkban. Remélem sikerül és soha többet nem kell ilyesmit éreznie egyikünknek sem.