Sokat gondoltam arra, hogy az élet miért olyan szülőkkel áldott meg, amilyenekkel. Nevezzük ezt Sorsnak vagy Istennek. Teljesen mindegy. Édesanyám beteg, és túl gyenge ahhoz, hogy meggyógyuljon. Édesapám... Hát... Ő egy külön fogalom. Igazából nem is értem, hogy anyukám milyen elmezavarban szenvedhetett, mikor éppenséggel együtt töltötték az idejüket, de persze panaszra nem lehet okom. Anyukám szeret, próbál támogatni, amennyire lehet a helyzetéhez képest és én ezt nagyra értékelem. A sok hibája ellenére én nem tudom nem szeretni. A bátyám elfordult tőle, hiszen ő úgymond sokkal több pofont kapott (átvitt értelemben), mint én. Én nem sokat láttam abból, amit kellett volna, mert én gyermekként jól megvoltam a kis világomban és talán ezért is állok így a dolgokhoz, de szerencsére ez nem ver éket közém és a bátyám közé, akit mind a két szülőmnél jobban szeretek. Nálam ő volt az apa-figura az életemben. Szerencsés vagyok, hogy ilyen testvérem lehet.

Édesapámról csak annyit, mert ez igazán felbosszantott, hogy szilveszterkor benne hatalmas késztetés (talán alkoholos befolyásoltság következtében) támadt, hogy Ő sokkal jobb apa lesz, többet fog velem foglalkozni, mert hát felcsillant a sötét koponyában az a gondolat (vagyis inkább a nője fejében, akivel együtt van), hogy talán elhanyagol, illetve nem annyi figyelmet kapok, mint kéne. Szerintem ez az elhatározás kb. addig tartott, amíg visszakocsikáztak külföldre, mert hogy azóta nyomát se látom, az szent. Alapból talán kezdjük ott, hogy a névnapomat telibe elfelejtette, és nem köszöntött fel, amire talán azt mondom, hogy hagyján, viszont az édes bátyám névnapjára szerintem emlékeztetni se kellett... Következőként esetleg azt írhatnám, hogy apukám nagyon veregeti a mellét, hogy ő mennyire támogat engem (ami havi 20 ezer forintban nyilvánul meg), ami hosszútávon tényleg sok pénz, de ha belegondol az ember, hogy bérletet kell vennie havi szinten, esetleg kéne már egy új nadrág vagy egy cipő, akkor már elég kevésnek hangzik. Egyszerűen mission impossible feladatnak érzem meggyőzni arról, hogy legalább egy kicsivel küldjön többet, mert szeretnék egy új cipőt. Nem hatja meg a dolog. Egyből előhozza édesanyámat, hogy miért nem vesz ő. Most komolyan? Ilyen helyzetekben is egymásra kell mutogatni? Aztán mikor szembesítettem azzal a ténnyel, hogy édesanyám a felét kifizeti, ha apám küld (most egy vans cipőt szemeltem ki magamnak, ami nagyon tetszik), egyből befogta a száját és csak közölte, hogy nem tud. 

De mit vártam? Igazából az a meglepő, hogy csalódott vagyok. Ennyi év után is. Csodálkozik, hogy az életemben egy OTP automata. Igazából annak is elég hitvány, de apának is. Ugyanis több, mint félévbe telt az, hogy megtudja, hogy már nem az albérletben lakom. Amikor megtudta, csak annyit kérdezett, hogy mióta nem, és egyszerűen ejtette a témát azzal, hogy "te tudod". Micsoda felelősségteljes apuka!! Annyira aggódik a lányáért, hogy telibe szarja. Illetőleg mellékesen még azt is megjegyezném, hogy fingja sincs arról, hogy egy éven belül két tetoválás is került rám (nem kell mindenféle bugyuta tetoválásra gondolni, természetesen megválogatom, mit varratok fel egy életre a testemre), és nem is szándékozom igazából elmondani neki, mert nem érdemli meg. Egy egyszerű "hogy vagy?" kérdéssel nem fog kiszedni belőlem minőségi információt. Nekem nem egy "hogy vagy?" kérdésre van szükségem. 

Igazából én már lemondtam erről az apa-dologról. Nekem bátyám van, akire úgy nézek fel a mai napig, mint más az apjára. Az Ő véleménye számít. Nekem csak egy hitvány OTP automatám van mellé. De talán az is több szeretetet adna... Szomorú, nem?