Fura erről írni, de úgy gondoltam, hogy itt is le kéne zárni végérvényesen a témát.

R-el szakítottunk.

Július 16-án kiderült (elmondta), hogy megcsalt. Megcsalt egy 17 éves kislánnyal, akivel azelőtt dumálgattak. Tudomásom szerint egészen addig friend zone volt a lány, de miután találkoztak kicsit átlépték ezen zóna határait.

Előző bejegyzéseimből kiderül, hogy ez nem az első eset volt. De én, mint akinek teljesen elment az esze (illetve, mint aki még mindig szereti) mondtam azt, hogy próbáljuk meg megoldani. 

30-án szakított velem, hogy ő nem szeret. Bent voltam éppen a városban, ő utánam jött a cuccaimmal. Kimondta azt, amit nem akartam hallani. Azt éreztem, amit nem akartam. Sírtam és csak sírtam. Nagyon padlóra küldött engem a dolog. De hogy őt? Ugyan már! Leedzett, aztán ment ahhoz a kislányhoz, akivel megcsalt. Happy end? Valakinek biztos.

Ezen a napon sok mindenkivel beszéltem. Találkoztam barátnőmmel, a bátyámnak is elmondtam, a húgomnak is elmondtam. Segítettek összekaparni a földön. Még R anyja is az én pártomat fogta, ami nagyon jól esett. Mondta, hogy mekkora szaralak fia van (ezt mikor megtudta, hogy elment a lányhoz), illetve hogy azt a lányt ő hozzájuk biztos nem viszi, továbbá, hogy ennél sokkal jobbat érdemlek.

Szóval teltek a napok. Elköltöztem. A testvéreméknél lakom jelenleg. Harmadikán arra keltem fel, hogy csörög a telefonom. R hívott. Hogy hiányzom neki. Hallottam, ahogy sír. Mondta, hogy velem álmodott, stb. Mondtam neki, hogy abban ne reménykedjen, hogy én most fogom magam és visszarohanok hozzá. Találkozhatunk, beszélgethetünk, de ennél többe ne reménykedjen.

Találkoztunk. Teljesen fel volt pörögve. A barátnője erről semmit nem tudott. Azt mondogatta nekem, hogy másnap szakítani fog vele. Leígérte nekem a csillagokat. Mondta, hogy bármennyit küzd azért, hogy újra együtt legyünk. Sőt, mi több! Majdnem megcsókolt. Majdnem. Nem rajta múlt. Nem hagytam. Szóval ez az új kapcsolata is csak azért nincs még bemocskolva, mert nem hagytam. Szívesen!!!

Mikor elköszöntünk, akkor is sírt, hogy ahová megy, az már nem az otthona, mert már nem leszek ott.... édes, de talán annál is üresebb szavak.

Este barátnőmék elvittek magukkal Demjénbe, hogy ne egyen meg a magány és a nyomor itthon. Kicsit talán még jól is éreztem magam. Aztán hazafele R írt üzenetet, hogy ha én jól tudom magam érezni barátnőmmel, akkor ez a kapcsolat csak egy megszokás volt és hogy talán később együtt kell lennünk, de most nem. Elköszönt. Elköszöntem. Untam azt, hogy nem tud dönteni. Nem tudott egy határozott döntést meghozni. Mindent átvariált 66x. Untam. Baromira untam, hogy nem tudott egy határozott igent vagy nemet mondani. Így elengedtem, mert nekem nincs arra szükségem, hogy játsszon velem. Játsszon azzal a kis csajjal, akinek van még ehhez idegzete.

Aztán azóta teljesen elköltöztem, teljesen megszakítottunk minden kapcsolatot (majdnem), és teljesen jól van ez így.

Kilépve ebből a kapcsolatból vettem észre nagyon sok mindent. Sokkal szabadabb, kötetlenebb vagyok. Amióta elköltöztem alig volt olyan nap, hogy itthon ültem volna 2 óránál többet. Találtam munkahelyet, illetve felvettek egyetemre levelezői tagozatra. Találtam egy srácot (igen, máris), akit megszerettem. 

Igen, megszerettem. Többen kérdezték, hogy máris? Nem sietem/sietjük el? Nem érdekel. Felnőtt vagyok. Meggyászoltam a kapcsolatomat, ami majdnem 5 évig tartott (legalább én meggyászoltam). Tisztában vagyok az érzéseimmel. 

Másrészről R elhintette azt a kis morzsát az orrom előtt, hogyha nincs régen azaz incidens, úgy három éve, mikor én miattam állt instabilabb lábakon a kapcsolatunk, akkor ő sose csalt volna meg. Na, de kérem szépen. Most min változtat az, hogy ezt így felhozta? Most attól, hogy én hibáztam, neki elő volt írva, hogy kötelező ugyanezt eljátszania, méghozzá háromszor? Értem én, hogy három a magyar igazság, de ez már vicc. Talán én löktem bele a kapcsolatunkat abba a gödörbe, amiből már nem tudtunk kimászni, de nem volt neki kötelező velem maradnia a gödörben. Nem volt neki kötelező újra és újra belénk rúgnia. Én igyekeztem. Az előző években én tényleg igyekeztem olyan nő lenni, olyan nővé válni, aki mellett le lehet élni egy életet. Ehhez viszont két ember kell.

Talán csak nemrég jöttem rá arra, hogy én sokkal jobban szerettem őt, mint ő engem. Ezért én nem tudtam kilépni ebből a kapcsolatból. Ezért maradtam még ennyi minden után is mellette. Meg azért is, mert azt hittem, hogy megérdemlem. Mert hibáztam, ezért megérdemlem, hogy én is érezzem azt, amit ő érzett. De én már leróttam ezt. Átéreztem. Kisírtam magam miatta. Istenem, éjszakákon át sírtam a testvérem karjai közt.

Szóval elég volt. Boldog akarok lenni. Tovább akarok lépni. Olyan sráccal akarok lenni, akit büszkévé tesz, hogy a barátnője lehetek. És megtaláltam. Úgy érzem, hogy találtam végre valakit, aki el fog fogadni olyannak, amilyen vagyok. Akivel tervezhetem a jövőmet, akivel mindent felépíthetek. Mert én jobbat érdemlek, mint amit eddig kaptam.

R családja hiányzik viszont. Néha hiányzik a gyerekzaj. Hogy szívességet kérjenek.... R édesanyjának megköszöntem mindent, amit értettem tettek. Mert sokat köszönhetek nekik. A gyerekeket sajnos jobban megviselte ez a dolog, mint reméltem, vagy is inkább a húgát, bár már ő is próbál továbblépni és jól teszi. Megígértem, hogy még elviszem könyvtárba, de így pár hét eltelte után nem tudom, hogy helyes döntés lenne-e. Nem azért, mert nem akarom, hanem mert talán neki így könnyebb lenne. Könnyebb lenne továbblépni. Nem akarok állandóan vissza-visszamászni az életébe. R-nek új barátnője van. 

Nekem új barátom.

Boldog vagyok vele.

Remélem, ez így is marad.