Már a címből is kiderül mi az, amiről lényegében fog szólni a bejegyzés. Egy ideje (elég régóta) rájöttem, hogy mennyire nem vagyok biztos a dolgokban. Nem járok két lábbal a földön. Nem állok stabil lábakon. Fogalmam sincs, hogy tudnám jobban kifejezni magam, de valami hasonlóra akarok kilyukadni. Tehát egyszerűen állandóan függök másoktól, nem vagyok biztos a döntéseimben. Bizonytalan. Ez az. Ezt a szót kerestem. Cseszettül bizonytalan vagyok. Minden döntésemet, hogy biztos legyek abban, más szájából várom. Csak annyi az egésszel a baj, hogy ahogy most is, úgy lehet később se lesz ott a "családom", sőt, lehet senki se, akitől megkaphatom ezt a bizonyos "biztosítást". De egyszerűen nem tudom. Én nem tudok biztos lenni a dolgaimban, mert annyi lehetőség, következmény merülhet fel. Tizenhét évesen elvárni valakitől, hogy tudja, mi akarjon lenni hetven éves koráig? Mintha egy ovist megkérdeznénk, hogy majd melyik gimibe vagy szakközépbe vagy tudom-is-én hova akar menni.
Nem tudom. Ez lehetne az életem mottója. Személyesebb témáról, mint ugye ez a tovább tanulás. Informatika fakultáción raboskodom, a másik pedig a történelem. Gondolkodtam Egerben, az Eszterházy-n. Úgy gondoltam, hogy majd nyáron utána nézek a dolgoknak, mikor több rálátásom lesz, viszont ha ugyanannyi lesz, mint most... Talán elveszek. Félek, hogy sehol se fogok megfelelni a követeléseknek. Mindig ez van. Talán ezért tudok magamból annyit kihozni, mert mindig félek, hogy nem vagyok elég, és ezért mindig többet és többet próbálok nyújtani. Mint valami pesszimista maximalizmus vagy én nem tudom. Azon is tanakodtam már, hogy nem ártana beszélnem egy pszichológussal, de lehet, hogy az után is csak a sötétbe tapogatóznék. Nem tudom. Választ akarok. Az a baj, hogy magamtól kéne megkapnom, de egyszerűen képtelen vagyok bármiben is biztos lenni, mikor annyi mindenben csalódtam már az életben. Lehet ezért se tudok biztos lenni a dolgaimban.
Eltűnődtem azon is, hogy miért szeretem a táncot és a rajzolást. Azért, mert ott mindig meg van szabva, hogy mit kell csinálnom. Megvannak adva a lehetőségek, a korlátjaim. A táncban nem térhetek, nem kell újat vagy mást alkotnom, csak utánoznom kell a mozdulatokat. Bár néha, ha senki nem figyel, és zenét hallgatok, akkor elő szokott fordulni, hogy ügyetlen táncmozdulatokat találok ki, és úgy tűnhet annak, aki meglát, hogy biztos a legközelebbi gyogyós házból szedtek ki, de olyan ösztönösen jön az egész. Akkor nem is szoktam gondolkozni. Tánc közben tényleg nem. Lehet, hogy a többi dolgomat is így kéne csinálnom: ösztönösen. Zsigerből. Ahogy jön. Lesz, ami lesz. A Sors. A kegyetlen, "Úgy-is-megszopod"-Sors. Egyszerűen nem tudom mibe higgyek. Karma? Sors? Isten? Mivel tudnám megnyugtatni stresszel teli lelkem? Általában azzal próbálkozom, hogy minden rendben lesz. Ahogy a Sors eltervezte, úgy lesz. 
Rajzolásnál általában megvan adva, amit megszeretnék én is örökíteni. A vonalakat követem, semmi újítás (szándékosan), semmi eltérés. Előfordul viszont, hogy ösztönösen béna kacskaringós firkákat teremtek a füzeteim sarkába. Ösztönösen. Az is előfordul, hogy nekem kell létrehoznom, felteszem kézművesen, egy vázát, várost, edényt, bármit. Annyi mindenen jár a fejem, nehezen tudom néha megszülni a terveket. Ez annyira nem megy ösztönösen. Hogyan fogom tudni, hogy mit kell tennem? Honnan tudom, hogy jó e az, amit teszek? Ha nem az, ki az aki, fogni fogja a kezem, és azt mondja: "Semmi baj, keresünk egy másik módot rá, hogy újra megpróbálhasd." A jövőmmel kapcsolatban tanácstalan vagyok. Ha a lábaim a szilárad talajon jelképezik a stabilitást, akkor az én lábaim valójában a levegőben vannak, én pedig fejjel lefelé lógok. Valaki nem akar megfordítani?

Mielőtt mindenki valami nagyon csúnya dolgot gondolna ki a szövegből, elárulom, hogy tánccal kapcsolatos. A táncolásommal. Szeretek, sőt imádok táncolni, bejárni az órákra, még akkor is, amikor azt hajtogatom mennyire nincs kedvem! Pedig annyira elkeserít ha ki kell hagynom egy vagy több táncórát. Úgy érzem már az elememmé, a lét feltételemmé vált az, hogy táncoljak. Ez a kilencedik évem. A kilencedik. Egyszerűen már rutin szerűen tudok minden ezzel kapcsolatos dolgot. A szívem fog megszakadni, ha arra kerül a sor, hogy befejezzem. Hogy hogyan jött ez? Miért kell befejeznem? Azért, mert nekünk már az nem adatik meg, mint a legtöbb családnak, hogy legyen annyi pénzünk és fizessük a tandíjakat, a ruhákat. Belesajdul a szívem. Bármikor is eszembe jut, mindig csak úgy csordulnak a könnyeim. Nagyon rossz.
Persze, nehogy valaki azt gondolja, hogy annyira hú de király táncos vagyok. Inkább csak olyan átlagosan jó. Félek így leírni magam, mert nem szoktam elégedett lenni a színpadi teljesítményemmel. Máshoz hasonlítom magam. Persze, ez is marhaság. Volt egy videó, ahol még talán azt mondtam, hogy oké, nem rossz. De az előző években, mikor visszanéztem magam.... Nem is akartam látni magam, ahogy ott "táncolok"... Na, meg ahogy kinéztem. Viszont ez most nem is annyira lényeges.
Eltelt pár nap azóta, mióta amúgy eredetileg elkezdtem írni ezt e bejegyzést, pontosan három nap. Ezek alatt anya beszélt a tánctanárommal, egyszerűen képtelen voltam elé állni úgy, hogy már megint semmi. Annyira megalázó! Annyira kínos! Az is zavar, hogy nem tudok ellene tenni semmit. 
Még ha most majd meg is tudjuk ezt oldani, ez hosszú távon nem fog nagyon működni, esetleg más megoldást találnak a fizetésre, vagy ilyesmi. Vagy... Vagy... Vagy.... Abba kell hagynom. Ez is egy ötlet. Hát ez van. Az élet nem mindig igazságos. Elveszi az álmaidat, hogy másikat kergess, és lehet, hogy azt se érheted el. Mondhatjuk, hogy ez nekem egy hobbi, és ... hát ennyire futotta. Így is sok mindent csinálok. Úgy érzem, hogy egyikben sem vagyok igazán tehetséges, mindegyikből egy kicsit-kicsit. Hát most... Eggyel kevesebb. Nem kell finanszíroznia anyumnak, hogy a táncterembe legyek egy kicsit tehetséges. Több időm lesz tanulni, és a kézilabdával foglalkozni. Hurrá.
Arra gondoltam még hétfőn táncóra előtt, hogy ha bent leszek a terembe, és arra fogok gondolni, hogy lehet, ez az utolsó táncórám, vagy az utolsók egyike, lehet, hogy elsírom magam mindenkii előtt. Arra gondolva, mennyire fog hiányozni mindez. A zene, az nehéz mozdulatok, amiket először nem is tudok, majd lassacskán megtanulok, a tánctanárom órái, úgy minden. Annyira, de annyira megszokottak lettek, hogy el se tudtam eddig képzelni milyen lehet ezek nélkül az egész.
Pedig annyira szerettem volna bekerülni a legnagyobb csoportba, hogy mehessek az összes fellépésre, hogy abba a csoportba legyek, akikről mindenki azt gondolja, hogy a legjobbak, hogy mindig övéké a legjobb koreográfia. Bárcsak elérhettem volna ezt a szintet! Ehelyett majd belebújhatok  a tankönyveimbe és várhatom, hogy védekezés közben agyon ne nyomjanak majd a nálam kétszeresen nagyobb sportolók. Esetleg majd nyakig beteríthet az agyag és mi egymás anyagok. Nem mintha kevésbé szeretném ezeket a dolgokat, vagyis.... Mintha nem szeretném ezeket. Mert de. Csak.... nem állnak hozzám olyan közel, nem csinálom ezeket a dolgokat olyan régóta mint a táncolást.
Emlékszem, mikor kicsi voltam nem akartam táncolni. Egyszer anya előtt a konyhába táncikáltam, egy kis béna zenére ráztam a fenekemet, meg nem is tudom már miket csináltam. És mondta anya, hogy befoglak íratni egy tánciskolába. Tényleg be íratott. Így kezdődött az egész. 
Hogy fog befejeződni? Hát elég siralmasan. Ha így....
(Mellesleg olyan lassan írom a blogbejegyzéseket, jó persze, ez az én hibám, de nincs időm meg néha kedvem, ezért, mint például ez a bejegyzésem is, egy hétig tartott mire kész lett.)

Egyszerűen már nem tudok mit kezdeni magammal. Elegem van. Megint rosszul vagyok, megint nem jó semmi. Néha mennyire tudom utálni az egész életemet. Vagy a családomat. Úgy érzem nem akarok ebbe a családba tartozni. De vajon akkor ugyan olyan lennék mint most? Nem. Persze. Elmesélem.
Pár napja meghalt a nagyapám. Szóval a három fia (beleértve apum is) hazajöttek. Tegnap előtt. Ma voltam fent náluk, vagyis felnéztem mamámhoz, megkérdezni hogy van.
- Hogy  vagy mama?
- Szerinted, hogy vagyok? - kérdezett vissza. Jogos volt, és elhúztam a számat. Ugyan hogy lehetne? Hülye kérdés volt. Meghalt a férje. Hogy lehetne? Hát nem jól. Apukám hazahozta a barátnőjét, és lent voltak hátul, mama kikiabált. Lementem apámékhoz, de előtte elköszöntem tőle. Mondta, hogy alig bírja, rosszul van, de a temetésig ki kell bírnia. Megköszönte, hogy feljöttem, mondtam, hogy ez a legkevesebb, aztán lementem apámékhoz, itt kezdődtek a problémák. Kérdezte apa, hogy miért csak most jöttem fel, mert ő már tegnap előtt óta itthon van, mondtam, hogy nem értem rá tegnap (bocsánat, hogy van életem, vagyis legalább valami kis hozzáfogható foszlány), és tegnap előtt este tudtam meg, hogy hazaér. Erre rávágta, hogy akkor neki is lesz majd valami fontosabb dolga, ha olyan van. Mondtam, hogy csodás!!! Ez kellett. Kérdezte, hogy majd megyek -e a temetésre. Megyek. Ezt kötelességemnek tartottam. Mellesleg, még soha nem voltam temetésen. Aztán elindultam lefele, mert vártak rám, végül elértünk oda is, hogy a húgomat (nem vér szerinti), bemutattam apámnak. Szép volt, jó volt, elkiabáltam. Kifele menet a lépcsőházból belefutottunk az unokatestvérembe és az Ő apjába. Mielőtt elmenekülhettem volna a francba, apum utánam kiabált, hogy mondtam - e mamámnak, hogy részvétem. Mondtam, hogy nem... Na itt rontottam el. Azt kellett volna mondanom, hogy igen. Apa azt mondta, hogy menjek akkor vissza, erre rávágtam (én okos), hogy úgyis tudja, mondta, hogy őt nem érdekli, hogy tudja, menjek vissza és mondjam meg neki. Aztán utolsó mentsváramként: De már elköszöntem tőle. Erre apa szép hangosan (magába kitudja mit mondott) elküldött focizni! Mert amúgy focira készülődtünk a húgommal, szóval röviden elküldött a picsába. Én meg kivágtam az ajtót és ott se voltam. De felhúzott! Biztos ezek után mindenkinek majd elkezdte mondani, hogy mennyire egy pofátlan kölyök vagyok, mert nem mondtam ki, hogy részvétem. Nem akartam. Meg ha mondtam volna, mikor apum szólt rám, hogy állítottam volna megint oda? "Mama, elfelejtettem mondani, hogy amúgy részvétem." De minek? Nem kapta már meg így is elégszer? Tudja, hogy mennyire sajnálom. Most egy részvét ide vagy oda. Bocsánat, hogy én inkább megkérdezem, hogy van (ami elég hülye kérdés), mint hogy azt mondjam, hogy részvétem. Lehet, hogy illem, de basszus, most mit kezd vele? Úgyis minimum 4-5-en körülötte lézengenek, úgyis félórára rá elfelejti. Meg nem tudom, egyszerűen nem akartam megmondani neki, akármekkora pofátlanság is.
Apámtól pedig kibukok, most is alig találkozunk pár percre és már rögtön azt lesi, hogy mikor köthet belém bármivel. Mintha csak az Ő apja lenne! Jó, ő más kapcsolatba volt vele mint én. Én alig ismertem egy éve, ha. Mikor megtudtam, hogy........ elhunyt, nem tudtam sírni. Nem éreztem, hogy akkora szerepet töltöttek be az életemben, hogy sírnom kéne azért, mert hogy már nem lehet köztük. De nehogy valaki azt higgye, hogy nem szerettem, vagy nem sajnálom!!! Mert de, csak nem elmélyült kapcsolatunk volt, hanem néha megkérdeztük egymástól, hogyhogy van, meg amikor fent voltam náluk, mesélt néha valamiről. Azt sose fogom elfelejteni, mikor mama hozott be nekem jégkrémet és papó megkérdezte, hogy meleg-e :).
Tehát tényleg. A legaranyosabb papó volt! Sajnálom, hogy alig ismertem.
Ezeken kívül még egy kis rinyálás hiányzik a bejegyzésből, szóval beleírom.
Mostanság megint rám tört ez az üresség. Mintha egy nagy lyuk lenne a mellkasomban, és nem tudom mivel tudnám..... eltüntetni. Arra gondoltam, hogy ha lenne valakim, de .... Ez lehetetlen. Ugyan már. Kiszerethetne egy ilyen szerencsétlen alakot? Rájöttem, hogy ezért nincs senkim. Mert egy szerencsétlen balfácán vagyok, aki mindent elront, és semmiben sem jó. Annyi mindent csinálok, de semmi sem megy jól. Kézizek, de meccs közben csak a pálya szélén rohangálok. Táncolok, de nem olyannak a mozdulataim amilyeneknek kellene lenniük. Kézműves foglalkozásra járok, de nem vagyok elég ügyes ahhoz, hogy egy szép vázát készítsek. Siralmas vagyok. Úgy érzem. Egy ember mellett érzem magam boldognak. A húgom mellett, de miután hazajövök..... Ugyan az. Siralmas hangulat. Mások mellett pedig? Eddig semmi különbség azzal összevetve, mintha egyedül lennék. Semmi nem igazán érdekel. Az egyik "barátommal(?)" kicsit összekaptam. Mellette se érzem magam úgy, ahogy kellene. Milyen meglepő. Csendben vagyok, nem akarok semmit mondani. Az is elég ha Ő beszél, vagy zenét hallgatok mellette, ugyan az a reakcióm rá. Semmi. Mintha teljesen közönyössé váltam volna az egész világ számára, kivéve eddig egy embert. Az anyám... Nos, nem tudok a szemébe nézni. Nem tudom miért, talán nem akarok. Nem akarom, hogy lássa, mekkora egy roncs vagyok. Hogy valamiért mekkora lyuk lett a mellkasomba. Nem tudom miért, hogyan, mikor. Szörnyű. Nem tudok magammal mit kezdeni, és így fogom kezdeni a 16. Éljen! Remélem azaz egy nap jó napom lesz még. Addig meg valahogy csak kihúzom. 

Nos nem rég értem haza, és eddig jó kedvem volt, most nincs, szóval tudok írni. Csodás.
Szóval idén is kimentem a bátyámmal és a sógornőmmel, a külföldön élő apukámhoz. Hurrá. De teljesen nem így akartam építeni köztünk a kapcsolatot... Túl sok volt a "Olyan vagy mint anyád" kifejezés. Ó, igen. Sajnálom, hogy talán örököltem tőle géneket, sajnálom, hogy azért lehetséges ez mert az ANYÁM. Miért baj az, ha hasonlítok? Ennek nem úgy kéne mennie, hogy olyan szép vagy mint az édesanyád? Vagy olyan a szemed mint anyádé? Hasonló bókokra gondolok... De ez....ez nem bók. Nálunk az már nem is lehet. Pf...  Maradnak a : "olyan vagy mint anyád, azaz első, hogy neked meg legyen minden...." "Olyan vagy mint anyád, olyan lusta"... " Így úgy nézel ki mint anyád".... A második mondatot azért kaptam meg ÁLLANDÓAN, mert végre nyár van, és pihenni, lustálkodni próbálnék. De nem. Kimegyek és házimunkákkal kéne végig foglalkoznom!!! Végig. Mosogass, porszívózz! Persze. Nem elég, hogy az egész tanévet végig görcsölöm a jegyek, a sport, a tánc miatt... Sehogy sem elég. Még nyáron is hajszoljam magam túl. Na hát hogy is ne. Ki vagyok én? Pihenni akarok, mint minden normális gyerek teszi. Vagyis szerintem.  Ezen nagyon kiakadtam. Majdnem el is ordítottam magam néha, hogy: "Hagyjál már békén!" ... De nem tettem, pedig nem kellett volna hozzá sok. A harmadik mondathoz pedig annyit kellett csinálnom, hogy összefogom a hajam. Nem mintha eddig nem tettem volna meg, de most valamiért nagyon szemet szúrt neki, hát csodálatos érzés volt. De azért se engedtem ki! Egyrészt azért, mert össze-vissza állt volna, meg zsíros volt, szokásos, másrészt pedig ezért. Mert ezt mondta. Persze miután eltelt félóra ezek a mondatok már szinte nem is léteztek, mert félóra után már "el is felejti" ezeket. Hát oké, de azért nekem még bőven rosszul esnek. Fájnak. A saját apám folyton bánt szavakkal! És mostanság egyre jobban bántanak a szavak. Majdnem, hogy a legkisebb kis bántó szavak miatt is szinte elkezdtem sírni. Aztán kevesebbet ettem, nem azért, hogy szántszándékkal koplaltassam a szervezetemet, nem. Csak nem voltam éhes, mintha összeszorítanak a hasam, mikor eszek és nem férne el benne több étel. És volt, amikor felálltam a kanapéról (lehet mert hirtelen volt) és elkezdtem szédülni (ez a normális) és mintha a hasam extrém figurákat gyakorolt volna a gyomromban. Azt hiszem többször volt hányingerem a kelleténél... A bécsi állatkertet is felavattam.... Nem vagyok rá büszke.
Na de most legyen még több szó arról, hogy milyen volt kint. Ténylegesen. Három helyen voltunk. A bejegyzés alján lehet megnézni a képeket. 
Kezdem, ahol először voltunk. Olaszország, Bibione (adriaitenger). Hát nem kell mondanom, hogy milyen szép volt. A víz meg milyen sós. De jól éreztem magam, és másnap szép rák színem lett. Nem tudom még mit írhatnék erről szóval.....
A második helyszín a bécsi állatkert volt. Sok nekem nem rémlik belőle, de igyekszem. Aranyos állatkák voltak ott, főleg a nagy cicák tetszettek a legjobban. Meg persze a pingvinek, a többire nagyon nem emlékszem mert rosszul voltam, a másik felére meg azért nem mert nem láttam, éppenséggel összekuporodva ültem a betonon és vártam, hogy jobban legyek. Miután ez bevált, még csináltunk pár képet és Bécs közepébe bementünk, hogy felüljünk egy óriás kerékre. Na ez jobban tetszett. Mentünk egy széééép nagy kört. Persze az elején kicsit sokat gondoltam arra hogy biztos akkor fog majd elromlani, ha mi fent a tetején leszünk és fent ragadunk. De nem így lett. Sőt, félelmetes se volt meg semmi. Szóval ez is elég jó volt.
A harmadiiiiiik egy 3 órás utazás a világ körül. Illetve inkább azt mondanám, hogy a minilátványosságok körül. Tűzött ezerrel a nap, és kevés volt az árnyék. Volt pár ivóvizes kút, amiknél meglehetett állni, hát egy békásat találtunk. A makettekről annyit, hogy nagyon pontosak, megnéztünk egy templomot, és az is be van rajta jelölve, hogy hol más 1-1 tégla színe, hol van festék foltok meg hasonlók. Nagyon jók! Aprólékosak és gyönyörűek. Ha csak sétáltunk volna elvileg valami 2 óra lett volna. Aha. Az nem volt elég. De megérte. Nekem tetszett.
Hát ezen a három helyen voltam. Én ezekkel teljesen beértem, jól éreztem magam velük. Otthon nem mindig. Sőőőőőőt. Még valamikor az első héten a bátyám tett rám pár nem túl kedves megjegyzést. Mint említettem egyre érzékenyebb lettem. Vagyis.......... mindegy. Sírtam. Mert arra gondoltam, hogy nem hiszem el, hogy velem nem lehet normálisan megbeszélni valamit, hanem egyből ütni kell, mint valami hülye gyereket, és már kiakadtam, hogy máshogy velem nem is lehet beszélgetni vagy megértetni valamit. Mondjuk miután elkezdtem sírni észrevették apummal, hogy valami bajom van mert csak rángattam a vállam, ha hozzám szóltak. Utána elszakadt bennem a húr, mikor odajöttek hozzám, hogy megöleljenek és megkérdezzék mi a baj. Mintha több hónapos gondokat is most sírtam volna ki. Van akinek jól eshet a sírás? Vagy van olyan aki sírni akar? Mert én ott mást sem akartam csak kisírni magam, hogy a szemeim feldagadjanak. Végül nagy nehezen egy gombóccal a torkomban el is mondtam, hogy miért rinyálok, aztán a bátyám odajött, átkarolt és többszörösen is elmondta, hogy sajnálja, és hogy bocsássak meg. Meg nem tudtam szólalni a könnyeimtől, de a végén bólogattam... Azt mondta: Csak te és Ő vagytok nekem. Még most is el tudnám sírni magam ezen a kis mondaton. Azt mondta, hogy nem fog lehülyézni, és megütni, csak ha muszáj, és általában muszáj. Jó, ezt persze remélem viccnek szánta, bár azóta nem ütött meg eddig meg semmi. De attól a "majom" becenevemet még meg kellett tartanom. Nem bántam. Miután vagy 10 percen át ott öleltük egymást rájöttem, hogy mennyire szeretem. Az kevésbé lényeges, hogy ha látták volna az arcomat, talán a világ legundorítóbb látványát nyújtottam volna. De nem akartam elengedni. Olyan régóta öleltem meg ilyen hosszan. Szorosan ölelgettem, mintha ez lett volna életem utolsó tette. Akkor azt gondoltam, hogy nekem csak Ő van... A szüleimmel meg nem is annyira fontos a kapcsolatunk ehhez képest, és tudtam, ha a bátyám változást tervez az életében talán egy kicsit benne leszek, amitől megnyugodtam.
Elég hosszú lett ez az egész, és még így is volt, amit kihagytam. De ennyi elég is lesz. A képeket nehezen oldottam meg szóval..... (Bibione - egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, | Állatkert - tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, tizennégy, tizenöt, tizenhat, tizenhét, | bécsi óriáskerék - tizennyolc, tizenkilenc, húsz, | Minimundus - huszonegy, huszonkettő, huszonhárom, huszonnégy, huszonöt, huszonhat, huszonhét, huszonnyolc, huszonkilenc, harminc, harmincegy, harminckettő, harminchárom)

Eléggé klisé lehet, de pont visszapakoltam a szekrény mellé, amit onnan kivettem ( egy vászon volt, nem fontos) és kibámultam az ablakon, ugyanis közvetlen mellette volt. Nyár van, és olyan kis béna időnk van. Nem? De. Szerintem itt mindjárt elkezd szakadni az eső. (2014.06.26. 16:06) És most érzem azt, hogy lepattintottak, még ha nem is durván de a húgom (nem vér szerinti) nem velem ment le az edzésére, ahova megbeszéltük, hogy én kísérem, és már megint én maradtam itthon. Ezután az jutott eszembe, hogy tegnap majdnem ugyan ez volt, mert a barátjával volt és kicsit elhúzódott a vele töltött ideje. Hát, oké, köszi. Sokra megyek vele. Kicsit rosszul esett, de nem haragudtam, csak legalább szólt volna, hogy ne várjak rá, mert hát na.... És aztán arra is gondoltam, hogy ezért nem nagyon hibáztathatom, hiszen szerelmes, nagyon. És ha belegondolok, hogy lehet, hogy a leendő férjével van, akkor most mit akadékoskodok? Semmi sem állandó igazán. Aztán eszembe jutott az összes nyomorom, ami ezzel kapcsolatos. Az idő múlással. Még most is könnybe tud lábadni a szemem, ha erre gondolok. Annyira gyorsan változik minden, mi itt az, ami állandó tudna lenni mellettem? A családom? A bátyám alig 4 év múlva már a leendő feleségével egy lakásban fog élni. Az anyám...., nos, Ő is talált magának valakit. Vagy is most van valakije, hogy később, hogy lesz, az más. Apukám.. külföld. Neki is van valakije. Hozzá nem lenne szívem kimenni, itt hagyni mindent. Megszakadna a szívem. A barátaim? A húgomnak van barátja, őrült szerelmes. És a francért sem tudnék rosszat kívánni nekik, igen, ilyen aranyos lélek vagyok (bár, azért vannak erős kivételek, félreértés elkerülése végett). A két (szinte) legjobb fiú barátomnak is van valakije, szóval.................. Nem mintha irigy lennék vagy ilyesmi, de akkor is....... Miért van mindenki kapcsolatban? Na, nem mintha nekem most nagyon kellene valaki, vagy is talán egy kicsit, de nincs nagyon olyan személy, akiért úgy oda lennék, és aki úgy van velem, hogy "vállalok bármit, akármilyen vagy" féle sráccal tartanék kapcsolatot szóval... Egy darabig még úgy is egyedül leszek és viselem a nyomoromat. Vajon ez is olyan könnyen meg fog változni, mint ahogy bármi más? Annyira múlékonyak ezek a dolgok. "Szeretlek örökké!" Csak én vagyok úgy, hogy örökké az, nem létezik? Ugyan már. Soha, az mindig eljön, az örökké pedig mindig véget ér. A nagy filozofálásaim közbe pedig annyi mindent észreveszek, amik felett mások úgy elnéznek, mert hát ez természetes és megszokott, hogy valami úgy van. És mi van, ha az később már nem is lesz ott? Könnyen elmúlik minden. Mármint egyszer még azon vagy, hogy elkezded a középiskolát a következőben pedig már búcsúzkodsz az osztálytársaidtól, mert külön vállnak útjaitok. Különös, nem? Mennyire könnyen eltelik pár év, úgy, hogy észre se vesszük. Nem értékeljük. Bár, ki, hogy értékeli, vagy valakim nem is akarja. Én úgy érzem, hogy nem értékeltem eléggé azt, az időt, mikor még kis taknyos gyerek voltam, és itt lent, a játszótéren húnyóztam a barátaimmal. Igen, akkor még ez volt a "trendi". Én ma már nem is látok olyan kicsiket, akik húnyóznak. Annyira hiányzik a régi idő, mikor még minden jó volt. Ez is olyan múlékony, igaz? Olyan könnyen véget ért. Mintha nem is lett volna. Ha mi nem lennénk, talán senki sem tudná bizonyítani, hogy volt.
Lényegében amúgy arra akartam kilyukadni, hogy mindenkinek kell valami stabil az életébe, ami nem múlik el olyan könnyen. Legyen az valaki, vagy valami. Na, ezt jól megfogalmaztam. Nekem úgy gondoltam, hogy egy Japán zenekar lesz az. Olyan állandónak érzem a zenéit. Mert tudom, hogy akármikor elindítom a zenéjüket a telefonomon, az mindig ott lesz. A fiúk jelenthetnék nekem azt, amit jelen pillanatban nem sokan tudnának. Persze az ő életük is eléggé könnyen elmúlik, éppen csak kiélvezem, amíg még ez nem következett be, és ha (nagyon,nagyon,nagyon,nagyon) később bekövetkezne, a számok, a videok, minden, amit addig létrehoztak az meg marad. Vagyis az emlékeimben biztos. Szóval elég is a sok hablatyból ez már engem is idegesítene.
Valakit még szeretnék magam mellett stabilnak tudni. hogy tudjam ő mindig mellettem lesz, és nem veheti el őt tőlem senki és semmi, akármilyen önző dolog ez, de ilyet szerintem amúgy is mindenki szeretne. Nem? Tuti. Milyen megnyugtató lehet.
Csak a mutogatás kedvéért mindegyik tagról egy kép. Kame, Taguchi, Ueada, Nakamaru. Élek, halok értük.