Üdv újra itt!

Elég régen írtam bejegyzést, szóval úgy gondoltam, végre itt lenne az ideje.

Túl vagyok az első féléven! Ezt nagy örömmel közölhetem, igazán már lassan egy hónapja benne vagyok a következőben, de nem számít. Sokan mondták (szinte mindenki), hogy az első félév a legnehezebb. Hát talán ezt majd a következő félévek megcáfolják, mert most amilyen óráim vannak, biztosan nem lesz olyan jó átlagom, mint most lett. Egyelőre most megint próbálom magam rávenni arra, hogy tanuljak, mert holnap (hétfőn) írok egy zh-t, és még a fele sincs meg. 

Másrészről az sem segítette elő a tanulásomat (nem mintha bánnám), hogy táncversenyen voltunk szombaton Veszprémben. Annyit fűznék ehhez hozzá, hogy busszal 5 órára van tőlünk, szóval ez is nehezített azon, hogy a tanulásra koncentráljak, na, meg az is, hogy kb. hajnali fél5-re értem haza, de semmiképpen sem mondanám, hogy megbántam. Imádok táncolni, ezenfelül elég sok mindent beáldozok érte. Sokszor R is panaszkodik, hogy sose hagyok ki egy órát sem, míg mások töbsször is. Én ezt mindig azzal magyarázom, hogy én ezt komolyan gondolom, és hogy felelősséget vállaltam azzal, hogy abba a csoportba vagyok, amelyikbe. És tudom, hogy mekkora bűntudatom lenne azért, hogy nem megyek valami kis kifogás miatt. Visszatérve Veszmprémre a Connector Dance Fest-en voltunk és erős mezőny volt. Eddig sokszor az volt, hogy nem voltak sokan velünk egy kategóriába, sőt, volt, hogy nem is volt ellenfél. Most viszont elég kemények voltak, akik sokkal több heti óraszámban táncolnak (pl. Táncszínházasok), de még így is az egyik táncunk első helyezett lett (2-ből. Három csoporttal mentünk, és mindenki kettőt táncolt). Nagyon örültünk neki. 

Most talán elég is lenne ennyi. Viszlát, Guys.

Lassan már több, mint egy hónapja járok egyetemre. Eléggé tetszik, mert jók a tanárok, néhány érdekes tárgyam is van és találtam olyan embereket, akikkel még élvezem az a napjaimat. Egyetlen gond van: rengeteg a tananyag.
Persze, lassan elkezdődik a vizsgaidőszak, már önkéntes ZH-k is vannak, és egyet már túl is éltem (ami hármas lett, és tökre örülök neki), de annyira nem vagyok beparázva. 
A tonnányi tananyag mellett viszont még bosszantó tényező: a buszozás. Reggel 3/4 6-kor kelek és a negyed 7-es busszal megyek. Rossz ennyi ember közelében lenni már kora reggel. Sokszor alig tudok leszállni a buszról, egyrészt a cuccaim miatt (mert néha laptopot is viszek (és egyszer sikerült is magamat odacsukatnom a busz ajtóval) ), másrészről mert sokan vannak rajta. Pedig egyhuzamba vagy három megy majdnem egymás után, és egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy miért vannak ennyien.
De ez a kis bibi annyira nem fog érdekelni, mikor végre albérletben fogok lakni a legjobb barátommal. Végül úgy alakult, hogy nem hárman (mert nem is igazán találtunk úgy senkit) fogunk együtt "lakni", hanem csak ketten. A rezsi így se vészes, főleg, mivel apa fogja fizetni, neki meg van pénze. Plusz ha állandóan egy seggfej, akkor valamivel törleszteni kell. R meg ott aludhat majd velem, ebbe D is beleegyezett, sőt! Azt mondta, hogy zárható az ajtó. Ezen jót nevettem igazából, de nem akarnám D-t kellemetlen helyzetbe hozni. Hiszen baromi hálás vagyok, mivel nem köteles nem szedni tőlem albérleti díjat. Csak sajnos novemberben esedékes a költözés, addig meg el kell viselni a reggeli buszozásokat, de egyelőre ez legyen a legnagyobb bajom.

Tegnap értem haza a Miskolci Egyetem gólyatáborából. Először féltem tőle, hogy vajon hogy fognak hozzám állni, vajon be tudok-e illeszkedni, vagy találni új barátokat.
Nos, nagyon kellemesen csalódtam. A szervezők és a gólyák is baromira kedvesek és közvetlenek voltak, mintha már régóta ismertük volna egymást. Nem néztek ki, nem úgy mértek végig minket, hogy "Ki ez a kurva?", vagy bármely más módon, ahogy a gimiben azt megszokhatta az ember.
Mikor megérkeztünk, segítettek cipelni a csomagjainkat, a szobánkhoz kísértek minket, és tárt karokkal fogadtak, ha volt valami problémánk, ha nem.
A gólyák csoportokra voltak szétszedve, hogy jobban ismerjük meg egymást, és volt ugye csoportvezetőnk, aki szerintem a legjobb csoportvezető, ugyanis hatalmas arc. Annyira megszerettük, hogy Papamacinak kezdtük el hívni. Tizennégyen voltunk egy csoportban, és nagyon könnyen fel tudtunk oldódni. Annyira jó fej és kedves volt mindenki, hogy ez nem ment nehezen. A szobatársammal egy csapatban voltam, és ő is ugyanabba a gimibe járt, mint én, így látásra ismertük egymást. Nagyon aranyos lány.
A csapatunkban hárman voltunk, akiket felsőoktatási szakképzésre vettek fel. Szóval biztos lesznek ismert arcok.
Az utolsó éjszakán volt egy Csillag túra nevű program. Minden csapat különböző állomásokra ment, ahol a szervezők most nem a kedves arcukat mutatták, hanem az undok arcukat. Ez azért is volt, hogy belekóstoljunk a Balekoktatásba, ha arra adjuk a fejünket, hogy megkeresztelkedünk (én majd tuti megszeretnék). Szóval ha véletlenül valaki elmosolyodott valamin, mert ők közbe nevettek, és minket is nevetettetek, akkor citrompótlót kellett ennünk vagy inni. Volt egy feladat, ilyen talicskás, ahol jelentkeztem, és talicska pózba kellett inni majd haladni és megint inni. Utálom a sört, rühellem, de innom kellett egy egész dobozzal, nem is kell ragoznom, hogy egy kevés vissza is jött. Utána mondjuk békén hagytak, nem szívattak engem annyira. 
Hatalmas élmény volt. Az indulónkat kántálni kellett, amit még előtte egy nappal kitaláltunk, a csapatnevünket (Sittesek), és állomások után a pontjainkat kellett ordibálni. Nagyon jól éreztem magam. Kicsit beütött az alkohol, de szerencsére mire lefeküdtem kiment belőlem, és kicsit hánytam is, így másnak csak a hasamban volt olyan kellemetlen érzés.

U.I.: A kari "himnuszunk". Rengetegszer lejátszották ezt a számot a táborban.

Végeztem!! El se hiszem, hogy komolyan leérettségiztem. De.... tényleg. Vége.
Ilyenkor mindenki elsüt egy "most már te is érett vagy" szóviccet. 
Annyira szabadnak és jól érzem magam. Annyit olvashatok, amennyit akarok. Annyi sorozatot nézek, ameddig bírják a szemeim, és addig alszok, amíg meg nem unom. Van ennél jobb? Nincs!! Végre befejeztem!
A jegyeim nem lettek olyan jók, de lehettek volna rosszabbak is. A matek sajnos csak hármas lett. Az emelt törim és angolom (4 pont híján) négyes, és a magyar, informatika pedig ötös. Az informatikát pedig nem hittem volna, hogy így kimaxolom, mert maxos szóbeli kellett az ötöshöz, és úgy dadogtam el egy tételt, amit nem tudok, hogy szinte a tanár kinevetett. De nagyon örülök már ezeknek a jegyeknek is, a felvételitől pedig nem félek, mert a mentőövem biztos, hogy megment.
A nyarat addig meg próbálom kiélvezni. Próbálok munkát keresni magamnak és kiolvasni az összes könyvet, amit kihoztam a könyvtárból.
Másrészről a nyarat még mindenképp végig táncolom, hisz lehet, hogy ez az utolsó. Ki tudja, hogy egyetem mellett mire lesz időm, bár annyira reménykedek, hogy vissza tudok jönni legalább még egy évre. Egyszerűen annyira régóta az életem része a tánc, hogy el se tudom képzelni nélküle az életemet. Amióta az eszemet tudom (na, jó, csak másodikos korom óta) a tánctermekbe rontom a levegőt. Ha véget is ér a "táncos-korszakom" hát.... elég mélyen fog érinteni.
Hát... ezt a bejegyzést valahogy hosszabbnak képzeltem el, mikor lelkesen neki álltam, hogy most akkor megírom. Azt gondoltam, talán több mondanivalóm lesz, de... úgy látszik, hogy mégse. Talán majd később.
Mindenkinek szép nyarat!
 

Ismételten úgy érzem, hogy nekem lőttek. Persze, megint a szokásos rinyálás, hogy nem lesznek jó jegyeim, mert becsúszott 1-2 nem kívánatos jegy. Matekból. Ami érthető is, csak annyira rosszul esik, hogy készülök rá, és igazából hármasátlagról indulok most.
Most más köntösben, de egy eddig, talán többször felvetett témát fogom boncolgatni. Ismét. Aztán később megint, és megint, míg végül felnem vesznek, munkát nem kapok, majd meg nem halok.
Jelenleg, nem rejtem véka alá a dolgot, hogy az a tervem, hogy Miskolc - környezetmérnök. Tök jó. Alacsonyabb ponthatár, a munka álom meló lehetne, hisz általában mindenhol alkalmaznak környezetmérnököket. Király. DE. (Mindig az a de...).
Hét félév. Természettudományi tantárgyak. Ez az én véleményem szerint elég erős. Főleg ha azt nézzük, hogy biológia, földrajz vagy esetleg kémia.
Amit igazából eddig csak azért tanultam, mert kellett, mert egy alap szintet tudni kellett, de félek, hogy ha ezen a pályán merészkedek tovább haladni, akkor lehet nem lesz elég az a "na, jó, akkor tanuljuk meg!". Vagyis, én nem tudom, hogy megy ez, hogy akkor is menni fog-e, ha annyira világmegváltóan nem érdekel. Igazából halvány gőzöm sincs, hogy milyen egy egyetemen az oktatás. Biztos nem könnyű, az tény, de elég lennék én ahhoz? Megtudom, ha elmegyek, mi? Csak félek. Mert ha kevés vagyok, és kipergek utána még mi lehetőségem van? Elhelyezkedni eladóként? Nem. Igazából olyan munkát akarok, ahol nem kell megerőltetnem magam, és ez a környezetmérnök tökéletes erre a feladatra, csak ugye... az a hét félév... Úgy gondolom, hogy megpróbálhatom. Esetleg mozoghatok más körökbe, vagy kitalálok valamit. Mindig van valami. Olyan nincs, hogy nem.
Másrészről 2013. decemberében kitöltöttem egy depresszió tesztet, ami eléggé azt hozta ki, hogy talált. Azóta úgy érzékeltem, hogy oké, "elmúlt", nincs semmi bajom, jól vagyok. Viszont mostanság, mintha megint érezném. Lehet, hogy ez nem olyan dolog, ami csak úgy "elmúlik", vagy abbamarad, ha nem figyelünk rá. Lehet, hogy az iskola, a végzős év, az érettségi, ez a "fekete-lyuk-a-jövőm" dolog eléggé mélyen érinti az én pici, érzékeny lelkemet, ezért gondolom ezt. Amúgy is egy olyan típus vagyok, aki hamar felbosszantja magát valamin, és akkor is sír, ha mérges. Kitöltöttem egy netes tesztet, ahol azt írta, hogy hangulatzavar, meg tudom is én mi, de nem tudom, hogy ezt csak úgy bebeszélem, vagy sem. Odaállhatok az orvosom elé, hogy depresszió tesztet kérek? Vagy beszéljek G-vel aztán irány a doki? Hogy megy ez? Talán utána kéne néznem. Rossz ilyen tudatlannak lenni bármiben is. Mindig úgy utáltam, mégis mindig így érzem magam. A memóriám mintha állandóan cserben hagyna, nem tudom, mi lesz velem érettségin. Félek. Rettegek. Nem akarom elcseszni az életem.